Hunyadi emlékezete a magyar irodalomban

Arany János: Kapisztrán (1855 körül)

Fut Mohamed földön, vízen: 
Védve immár a vég Nándor: 
Homlokát letörli a hős 
Hunyadi és Kapisztráno. 

Borulának buzgó szívvel 
Boldogasszony zsámolyához, 
Te Deumot, Téged-istent 
Tart az ősz Hunyadi János. 

Minden oszlop olyan zászlós, 
Mintha mennybe szállna szárnyon: 
Diadalmi dicsérettől 
Dagadnak a bolthajtások. 

És Kapisztrán így könyörge: 
"Óh, kegyes szűz, méhben áldott! 
Hála néked: mert te véded 
Hullámhányta hajócskádat! 

Mert karomba vén koromban 
Küldsz erőt és gyorsaságot: 
Paizsodnak fénye előtt 
Porba hulltak a pogányok. 

Óh, fedezzed a keresztet, 
Hogyha már én sírba szállok: 
Végső harcom megharcoltam, 
Nincs több hátra e világon. -" 

Ám leoldja olvasóját 
Hunyadi vitéz, a jámbor: 
Fon füzérbe, koszorúba,
Szép könyörgést, szép virágot. 

S mind ezt mondja, míg levonja 
Olvasóján a gyémántot: 
"Védjed, Isten, a magyar hont, 
És te, szent Szűz, méhben áldott." 

És midőn a rózsát vonja - - - - 
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 

Arany János. Szibinyáni Jank (1855)

Ritka vendég Rácországban 
Zsigmond, a király, a császár: 
jól fogadja István vajda, 
István, kinek apja Lázár: 
hét egész nap látja dúsan,  
becsülettel, emberséggel; 
nem felejti, ki a gazda, 
s nem felejti, kit vendégel. 

Majd vigasság: zene, tánc, bor 
tartja ébren a fölházat, 
majd ujudvar, öklelés áll - 
hangos erdőn nagy vadászat: 
száz tülök szól, hajt az eb s pór, 
nyomja össze a vad berket, 
szorul a rés, a lovag lés, 
íja pendül, ménje kerget.   

Áll a hajsza, vége-hossza 
nincs vetélgő hetyke dicsnek: 
"Magyar a magyar" Zsigmondnak, 
"Szerb a szerb" Lazárevicsnek; 
"Ámbás - mond ez - udvaromnál 
van egy apród, csak parányi: 
az magyar lesz!... Erdély szülte, 
neve Janko Szibinyáni."   

"Hallod-e Jánk...!" Ím azonban 
zörmöl a gaz, reng a sűrü: 
nagy csikasz vad urgik föl, de 
visszaperdül, mint a gyűrü - 
"Hallod-e Jánk! Ím királyod 
szeme látja - s ez jutalma, 
hogy te nékem azt a farkast 
megkerítéd élve, halva."   

Rövid a szó - gyorsan hangzó 
kísérője büszke jelnek: 
de sokallja, meg se hallja, 
már nyomul a hősi gyermeke. 
Hol királya, még a tájra 
szeme egyszer visszalobban, 
s a vad állat meg sem állhat: 
mind szorítja, űzi jobban. 

S majd a róna sorompója 
nyílik, amint hajtja ménjén, 
majd eltűnnek a sürűnek 
lombos, ágas szövevényén. 
Itt gyalog száll - paripája 
fel s alá nyerít gazdátlan; 
szóla Zsigmond: "Kár volt, mégis!..." 
Szól a vajda: "Semmit! bátran!"   

Jank azonban mind nyomon van: 
le, a völgynek, fel a hegyre, 
vadcsapáson, vízomláson 
veri, vágja, űzi egyre. 
A vad olykor hátra horkol, 
foga csattog, szája résnyi, 
majd, mint vert eb, kit hevertebb 
ostor üldöz, szűköl és nyí. 

Már az állat piheg, fárad, 
nem az ifju, noha gyermek: 
martalékát addig űzi, 
míg ledobban s vár kegyelmet. 
A királyhoz és urához 
rabul vonja, szégyenszemre; 
szól a vajda: "Ez nem első!" 
Szóla Zsigmond: "Istenemre!..." 

"Tartom a just e fiúhoz! 
Enyim a fa, az gyümölcse: 
visszakérem. Te kegyelmed 
ebben most már kedvem töltse." 
Nem oly hangon volt ez mondva,ű 
hogy sokáig vagy hiába... 
Így kerűlt Jank, Szibinyáni, 
Zsigmond király udvarába.   

Ott idővel karral s fővel 
Isten után vitte sokra; 
másszor is még, többször is még 
járt vadászni farkasokra: 
mint védője a keresztnek, 
megrontója büszke tarnak. 
Idegen nép hőse is lett 
derék hőse a magyarnak. 

Most is vallják, egyre dallják 
Szerbhon ifjai, leányi, 
guzlicájok hangja mellett: 
ki volt Janko Szibinyáni 
De a magyar ajakon is 
neve, híre általános: 
mert hisz él még... él örökké 
a dicső Hunyadi János.

Arany János: Hunyadi csillaga (1855)

Csillag tűnt fel, fényes csillag,
Merre a nap télben feljő;
Tiszta volt a mennyek boltja,
Semmi pára, semmi felhő. 

S valamennyi égitestet
Homályossá tőn a szégyen,
Hogy, miként az, nem ragyognak
Összevéve hárman-négyen. 

De koronkint amaz egynek
Fénye elhalt, oly sötét lett!
Bárha semmi köd vagy pára
És az égbolt tisztán kéklett. 

Ámde újra még teljesben
Ragyogott fel szép világa:
Mint a gyémánt, oly tündöklő,
Mint az arany, olyan sárga. 

Látta ezt egy földön járó;
A sötétből, mely övezte,
Vággyal nézve ama fényes
Csillagokra, messze, messze... 

S álmodozván, így sohajtott,
Így ohajtott fel a jámbor:
"Haj! ki vagy te, sárga csillag,
Ismeretlen égi vándor? 

Nem vagy-é te ama bolygó,
Minden bolygók fejedelme,
Kinek útját szabja, méri
A tudákos emberelme? 

Nem vagy-é te ismeretlen
Szebb egekből új jelenség,
Hozva nékünk e vén földre
Balszerencsét, jó szerencsét? 

Nem vagy-é te boldog szellem,
Megidvezült, megdicsőült,
Hogy vigasztalj a mostanról,
Hogy reményt nyujts a jövőrül?" 

Ekkor ábrándos lelkében
Így zendült meg valamely szó,
Mintha csak a csillagokbul
Válaszképen lehallatszó. 

Én vagyok az! földi ember
Fajod régi büszkesége,
Nevem így zeng míg egy név lesz:
Hunyadiak dicsősége. 

Kiknek tiszta ép erkölcsén
Semmi csorba, semmi szeplő;
Kiknek, egyaránt, kezében
Nagy volt a kard, és a gyeplő... 

Arany János: Both bajnok özvegye (1856)

Hunyad alatt, egy kis házban, 
Ült az özvegy, talpig gyászban: 
Mint gyümölcs a fát, lehajtja 
Nehéz gondja, gondolatja: 
Neveletlen négy magzatja. 

"Gyertek elő - monda - gyertek 
Négy apátlan árva gyermek: 
Hadd szelek most a kenyérből, 
Nem puhából, nem fehérből: 
Csak az árvai szegényből! 

Hatalommal a rokon-had 
Elfoglalta birtokunkat: 
Ide látszik a ház orma, 
Ide barnul régi tornya, 
Ide villog a vitorla. 

Jaj, mert aki védelmezne, 
Messze van az tőlünk, messze: 
Levél oda el nem juthat, 
Izenő szó oda nem hat, 
Követ onnan hírt nem hozhat. 

Mert szószóló nyelve néma, 
Oltalmazó karja béna: 
Sírba szállott szemünk fénye, 
Az özvegynek a reménye, 
Az árvának a törvénye!  

Cserna vizén zúg a malom: 
Más veszi a vámot azon: 
Másnak zöldell a domb hátja, 
Másnak a völgy selyem ágya, - 
Még az isten is megáldja! 

Kérdezi majd a jövevény: 
Bothi Bajnok hol van szegény? 
Both elesett, a hű bajnok, 
És az árvák és az anyjok - 
Tudja Isten, merre vannak!" 

Hunyad alatt egy kis házban, 
Ül az özvegy, földig gyászban: 
Mint gyümölcs a fát, lehajtja 
Nehéz gondja, gondolatja: 
Neveletlen négy magzatja. 
 

Janus Pannonius: Hunyadi Jánosnak, Mátyás király atyjának sírfelirata

Pannonföld bástyája, török had mennyköve, János
Álmodik itt, ha ugyan fedheti sír röge őt.
Mert ahogyan Belgrádnál győzött volt a pogányon:
Lett a halálon is úr, s látta meg élve a mennyt.
Ős Capitóliumot koszorús diadalmenet élén
Sok hős járta be – ám égbe csak ez maga szállt.

(Csorba Győző fordítása)
 

Czuczor Gergely: Hunyadi (1833)

Ki áll amott a szirttetőn,
Hunyad magas falánál,
S körültekint a sík mezőn
Az esti fénysugárnál?
Hunyadi ő, az ősz vitéz,
Hazáját most nem űzi vész,
Várába szállt nyugonni.

De hirnök jő, s pihegve szól:
„Uram, hatalmad eldült,
Hazádon nem kormánykodol,
A polczra már Ulrik ült.”
„Ha úgy akarta a király,
Hunyadi akkor félre áll.”
Mond és marad nyugodtan.

Más hirnök is jő csakhamar:
„Törnek reád, uram, félj,
A főnemesség nyelve mar,
Előlök, mint lehet, térj.”
„Hogy törnek rám, hihetni bár,
De úgy nem, mint török, tatár.”
Mond és marad nyugodtan.

„Uram, hős vajda, véredet
Szomjúzza egy gonosz sziv;
S hogy oltsa fényes éltedet,
Külföldre álnokul hív.”
„Rám czélza már nem egy halál,
S ha isten hagyja, eltalál.”
Mond, és marad nyugodtan.

S a mint fennáll, a mint lenéz
Nyugalmasan szivében,
Habos lovon fut egy vitéz,
Vérlobogó kezében,
S kiált: „édes hazánk oda,
Nyakunkon a török hada,
Siet kivívni Nándort.”

„Pogány jő? hah! nem tűrhetem,
- Mond, és tűnik nyugalma, -
Magyar hazán és nemzeten
Nem dúl pogány hatalma!”
S aczélt ragad, lovára kap,
Csatáz, vív, izzad éj és nap,
S míg nem győz, nincs nyugalma.

Antonio Bonfini: „Jó fegyvernökből a legerősebb vitéz, vitézből a legkiválóbb hadvezér lett.”