Történelmi háttér

ELŐZMÉNYEK

A 14–15. században rendkívüli gyorsasággal terjeszkedő Oszmán Birodalom élére 1451-ben II. Mehmed szultán személyében becsvágyó és tehetséges uralkodó került. Hadserege a 15. század közepén szervezettségét és harcértékét tekintve a kor európai hadseregei fölött állt. 1453-ban az oszmánok elfoglalták Bizáncot és nem volt kétséges, hogy II. Mehmed néhány éven belül a keresztény Európa ellen vezeti hatalmas seregét. A további terjeszkedés első lépéseként 1454-ben megszállta a Szerb Királyság nagy részét és 1456-ban a – már a korabeli szóhasználatban is – Magyarország kulcsának tartott Nándorfehérvár elfoglalására készült. Magyarországnak jutott a feladat, hogy feltartóztassa a török terjeszkedést. Kapisztrán János, ferences rendi szerzetes magyar földön szervezett keresztes sereget, Hunyadi János pedig zsoldosserege élén sietett a várparancsnok Szilágyi Mihály megsegítésére.

A NÁNDORFEHÉRVÁRI CSATA

Az ostrom első szakasza

A törökök hatalmas serege 1456. július 4-én kezdte ostromolni a várat. A földsáncokba helyezett tüzérség a félkörben körülvett erődítményt a Duna és a Száva közti síkságról kezdte ágyúzni, helyrehozhatatlan sérüléseket okozva a vár falain. II. Mehmed célja a hatalmas ostrommal a vár falainak teljes lerombolása volt, hogy ezt követően a csata már szinte nyílt terepen folytatódhasson. Az ostrom első szakaszában a várvédőknek nem voltak súlyos veszteségeik, de a sereg élelme fogytán volt. Hunyadi – bár az ostrom kezdete óta nem volt kapcsolata a várral – tudta ezt, ezért ha nem akarta az erősséget elveszteni, támadnia kellett.

A dunai ütközet

A török hajózár miatt Hunyadi és Kapisztrán serege nem tudott segítséget nyújtani a várvédőknek, ezért a magyar felmentő sereg első feladata a dunai hajózár feltörése volt. A fegyveresekkel megrakott magyar flottilla támadása július 14-én reggel indult, a magyar hajóhad azonban jelentős minőségi hátrányban volt a törökkel szemben. A kis magyar hajók nem tudtak annyira felgyorsulni, hogy a török hajózárat átszakítsák. Mindkét oldalon nagy veszteségekkel járó állóharc kezdődött, egyik félnek sem volt más választása, mint az elkeseredett küzdelem. A több mint ötórás harcban döntő fordulatot hozott, hogy Szilágyi negyven naszádot indított útnak a magyar hajóhad megsegítésére. Az így már két oldalról szorongatott törökkel szemben a magyarok számbeli fölénye és nagyobb mozgásszabadsága éreztetni kezdte hatását, a dunai ütközetet a magyar csapatok nyerték és megnyílt a várba vezető út a felmentő sereg előtt. 

A török roham

A vízi út szabaddá tétele után Hunyadi élelmet szállítatott a kiéheztetett helyőrségnek, majd seregét két részre osztotta. A keresztesek Kapisztrán vezetése alatt a Száva bal partján táboroztak le, Hunyadi saját serege élén pedig csatlakozott a vár védőihez. 

A szultánnak a dunai vereség ellenére is minden oka megvolt a bizakodásra, serege jelentős erőfölényben maradt a magyarokkal szemben. A szakadatlan tüzérségi tűz szinte már romhalmazzá változtatta a várat és az ilyen terepen ez a túlerő könnyen érvényesíthető volt. Az idő múlása – az ellátási nehézségek, az elharapódzó pestis – azonban már nem kedvezett a török seregnek, ezért a szultán július 21-én kiadta a parancsot a döntő rohamra. A törökök öldöklő küzdelemben áttörték a külső védvonalat és már a belső várat ostromolták. Éjfél után a harc már a vár falai körül folyt, amelyen ekkor már öt török zászló lobogott. A szultán pasaságot és jutalmat ígért harcosainak a lobogó kitűzéséért, a magyarok természetesen igyekeztek ezt megakadályozni. Egyes írók szerint Dugovics Titusz, Hunyadi veterán harcosa ekkor vitte végbe hőstettét, mikor a török zászlótartó katonát a mélybe rántva hősi halált halt. A hajnali derengésben messziről látszó jelenet lelkesítően hatott a védőkre, a törököket viszont megzavarta. A 15. századi források alapos vizsgálata azt mutatja, hogy valóban keringett egy történet egy ismeretlen katonáról, aki így adta bizonyságát hősiességének. A 18-19. század fordulóján ezt a vitéz tettet fedezte fel újra a magyar történelmi emlékezet, amely a romantikus nemzeti múlt-kép egyik fontos epizódjává vált.

Hunyadi már előzőleg friss erőket kért a keresztes táborból, és mikor az erősítés megjelent a török hátában, lovasságával rácsapott a vár belső udvarán harcoló janicsárokra. Az ütközet magyar győzelemmel végződött, július 22-én reggelre az utolsó törököt is kiszorították a várból. A védők ügye ennek ellenére reménytelennek látszott, mert veszteségeiket már csak alacsony harcértékű keresztesekkel tudták pótolni, míg a szultánnak – noha a török sereg is nagy veszteségeket szenvedett el – bőséges ereje maradt egy ismételt támadásra. II. Mehmed pihenőt rendelt el, a következő lépését attól tette függővé, hogy mit tesznek a magyarok. 

A döntő ütközet

Hunyadi a győzelem után sem érezte seregét elég erősnek, hogy megtámadja a szultán táborát, ezért szigorúan megtiltotta a katonáknak, hogy engedély nélkül lecsapjanak a törökre. A keresztény sereg vezetése azonban nem volt egységes, a keresztesek kizárólag Kapisztrántól voltak hajlandóak parancsot elfogadni. Hunyadi parancsának ellenére öt íjász, Kapisztrán túlparti táborának szeme láttára felkapaszkodott egy dombra és nyilazni kezdte a török tábort. Az ennek nyomán kialakuló összetűzés egyre több keresztest vonzott ki a várból. Kapisztrán először megpróbálta visszaparancsolni embereit a várfalak közé, de amikor mintegy kétezres keresztes sereg gyűlt köré, a török tábor felé indult meg, fegyver helyett a keresztet tartva a magasba. II. Mehmed az ellentámadással súlyos hibát követett el, mert lovasságát elvonva, védelem nélkül hagyta a török tüzérséget. Hunyadi, felismerve a váratlanul adódó esélyt, összeszedte maradék nehézlovasságát és a várból kitörve, egy lendületes támadással elfoglalta az oszmán ágyúállásokat, majd hátulról lőni kezdte a Száva felé rohamozó török lovasságot.

Hunyadi akciója eldöntötte a csatát. A magyar lovasok ezután oldalba támadták a két tűz közé került török lovasságot. Közben a keresztesek különös rohama, Kapisztránnal az élén elérte a török tábort. Ekkorra az egész magyar sereg kiözönlött a várból és csatlakozott a harcolókhoz. Mindezek a váratlan fejlemények megmagyarázhatatlan félelmet és bénultságot keltettek a törökökben, akik végül menekülni kezdtek, a kereszteseknek pedig sikerült elfoglalniuk az ellenség táborát. A magyarok éjszakára visszatértek a várba, az ellenség újabb támadására számítva. A törökök azonban az éjszaka leple alatt teljesen kiürítették a környéket, a legyőzött szultán valamennyi megmaradt haderejét hazarendelve visszavonult Konstantinápolyba.

A nándorfehérvári diadalhoz mérhető győzelmet addig soha nem aratott keresztény sereg a szultáni haderő felett. A győzelem után az Oszmán Birodalom európai terjeszkedése közel hét évtizedre megtorpant. 
A pápa a keresztesek győzelmi örömhírére rendelte el az Úr Színeváltozása ünnep bevezetését a katolikus egyházban. Azóta a győzelem emlékét őrzi a déli harangszó, amelyet a török ellen harcolók megsegítésére rendelt el a pápa a nándorfehérvári csata előtt néhány héttel.