Nándorfehérvár hőseinek emlékezete az irodalomban
Janus Pannonius: Hunyadi Jánosnak, Mátyás király atyjának sírfelirata
Pannonföld bástyája, török had mennyköve, János
Álmodik itt, ha ugyan fedheti sír röge őt.
Mert ahogyan Belgrádnál győzött volt a pogányon:
Lett a halálon is úr, s látta meg élve a mennyt.
Ős Capitóliumot koszorús diadalmenet élén
Sok hős járta be – ám égbe csak ez maga szállt.
(Csorba Győző fordítása)
Vörösmarty Mihály: A nándori toronyőr (1831)
Hasztalanúl küzdött, nem tudta leverni fokáról
A zászlós törököt Nándoron a magyar őr.
"Vagy te ragadj engem, török, a mélységbe magaddal,
Szóla, vagy én húzlak büszke jeleddel alá."
S egyszersmind megölelte merőn a holdemelő tart,
S száz öli fenségről szörnyü halálba rohant.
Czuczor Gergely: Hunyadi (1833)
Ki áll amott a szirttetőn,
Hunyad magas falánál,
S körültekint a sík mezőn
Az esti fénysugárnál?
Hunyadi ő, az ősz vitéz,
Hazáját most nem űzi vész,
Várába szállt nyugonni.
De hirnök jő, s pihegve szól:
„Uram, hatalmad eldült,
Hazádon nem kormánykodol,
A polczra már Ulrik ült.”
„Ha úgy akarta a király,
Hunyadi akkor félre áll.”
Mond és marad nyugodtan.
Más hirnök is jő csakhamar:
„Törnek reád, uram, félj,
A főnemesség nyelve mar,
Előlök, mint lehet, térj.”
„Hogy törnek rám, hihetni bár,
De úgy nem, mint török, tatár.”
Mond és marad nyugodtan.
„Uram, hős vajda, véredet
Szomjúzza egy gonosz sziv;
S hogy oltsa fényes éltedet,
Külföldre álnokul hív.”
„Rám czélza már nem egy halál,
S ha isten hagyja, eltalál.”
Mond, és marad nyugodtan.
S a mint fennáll, a mint lenéz
Nyugalmasan szivében,
Habos lovon fut egy vitéz,
Vérlobogó kezében,
S kiált: „édes hazánk oda,
Nyakunkon a török hada,
Siet kivívni Nándort.”
„Pogány jő? hah! nem tűrhetem,
- Mond, és tűnik nyugalma, -
Magyar hazán és nemzeten
Nem dúl pogány hatalma!”
S aczélt ragad, lovára kap,
Csatáz, vív, izzad éj és nap,
S míg nem győz, nincs nyugalma.
Arany János: Kapisztrán (1855 körül)
Fut Mohamed földön, vízen:
Védve immár a vég Nándor:
Homlokát letörli a hős
Hunyadi és Kapisztráno.
Borulának buzgó szívvel
Boldogasszony zsámolyához,
Te Deumot, Téged-istent
Tart az ősz Hunyadi János.
Minden oszlop olyan zászlós,
Mintha mennybe szállna szárnyon:
Diadalmi dicsérettől
Dagadnak a bolthajtások.
És Kapisztrán így könyörge:
"Óh, kegyes szűz, méhben áldott!
Hála néked: mert te véded
Hullámhányta hajócskádat!
Mert karomba vén koromban
Küldsz erőt és gyorsaságot:
Paizsodnak fénye előtt
Porba hulltak a pogányok.
Óh, fedezzed a keresztet,
Hogyha már én sírba szállok:
Végső harcom megharcoltam,
Nincs több hátra e világon. -"
Ám leoldja olvasóját
Hunyadi vitéz, a jámbor:
Fon füzérbe, koszorúba,
Szép könyörgést, szép virágot.
S mind ezt mondja, míg levonja
Olvasóján a gyémántot:
"Védjed, Isten, a magyar hont,
És te, szent Szűz, méhben áldott."
És midőn a rózsát vonja - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Arany János. Szibinyáni Jank (1855)
Ritka vendég Rácországban
Zsigmond, a király, a császár:
jól fogadja István vajda,
István, kinek apja Lázár:
hét egész nap látja dúsan,
becsülettel, emberséggel;
nem felejti, ki a gazda,
s nem felejti, kit vendégel.
Majd vigasság: zene, tánc, bor
tartja ébren a fölházat,
majd ujudvar, öklelés áll -
hangos erdőn nagy vadászat:
száz tülök szól, hajt az eb s pór,
nyomja össze a vad berket,
szorul a rés, a lovag lés,
íja pendül, ménje kerget.
Áll a hajsza, vége-hossza
nincs vetélgő hetyke dicsnek:
"Magyar a magyar" Zsigmondnak,
"Szerb a szerb" Lazárevicsnek;
"Ámbás - mond ez - udvaromnál
van egy apród, csak parányi:
az magyar lesz!... Erdély szülte,
neve Janko Szibinyáni."
"Hallod-e Jánk...!" Ím azonban
zörmöl a gaz, reng a sűrü:
nagy csikasz vad urgik föl, de
visszaperdül, mint a gyűrü -
"Hallod-e Jánk! Ím királyod
szeme látja - s ez jutalma,
hogy te nékem azt a farkast
megkerítéd élve, halva."
Rövid a szó - gyorsan hangzó
kísérője büszke jelnek:
de sokallja, meg se hallja,
már nyomul a hősi gyermeke.
Hol királya, még a tájra
szeme egyszer visszalobban,
s a vad állat meg sem állhat:
mind szorítja, űzi jobban.
S majd a róna sorompója
nyílik, amint hajtja ménjén,
majd eltűnnek a sürűnek
lombos, ágas szövevényén.
Itt gyalog száll - paripája
fel s alá nyerít gazdátlan;
szóla Zsigmond: "Kár volt, mégis!..."
Szól a vajda: "Semmit! bátran!"
Jank azonban mind nyomon van:
le, a völgynek, fel a hegyre,
vadcsapáson, vízomláson
veri, vágja, űzi egyre.
A vad olykor hátra horkol,
foga csattog, szája résnyi,
majd, mint vert eb, kit hevertebb
ostor üldöz, szűköl és nyí.
Már az állat piheg, fárad,
nem az ifju, noha gyermek:
martalékát addig űzi,
míg ledobban s vár kegyelmet.
A királyhoz és urához
rabul vonja, szégyenszemre;
szól a vajda: "Ez nem első!"
Szóla Zsigmond: "Istenemre!..."
"Tartom a just e fiúhoz!
Enyim a fa, az gyümölcse:
visszakérem. Te kegyelmed
ebben most már kedvem töltse."
Nem oly hangon volt ez mondva,ű
hogy sokáig vagy hiába...
Így kerűlt Jank, Szibinyáni,
Zsigmond király udvarába.
Ott idővel karral s fővel
Isten után vitte sokra;
másszor is még, többször is még
járt vadászni farkasokra:
mint védője a keresztnek,
megrontója büszke tarnak.
Idegen nép hőse is lett
derék hőse a magyarnak.
Most is vallják, egyre dallják
Szerbhon ifjai, leányi,
guzlicájok hangja mellett:
ki volt Janko Szibinyáni
De a magyar ajakon is
neve, híre általános:
mert hisz él még... él örökké
a dicső Hunyadi János.
Arany János: Hunyadi csillaga (1855)
Csillag tűnt fel, fényes csillag,
Merre a nap télben feljő;
Tiszta volt a mennyek boltja,
Semmi pára, semmi felhő.
S valamennyi égitestet
Homályossá tőn a szégyen,
Hogy, miként az, nem ragyognak
Összevéve hárman-négyen.
De koronkint amaz egynek
Fénye elhalt, oly sötét lett!
Bárha semmi köd vagy pára
És az égbolt tisztán kéklett.
Ámde újra még teljesben
Ragyogott fel szép világa:
Mint a gyémánt, oly tündöklő,
Mint az arany, olyan sárga.
Látta ezt egy földön járó;
A sötétből, mely övezte,
Vággyal nézve ama fényes
Csillagokra, messze, messze...
S álmodozván, így sohajtott,
Így ohajtott fel a jámbor:
"Haj! ki vagy te, sárga csillag,
Ismeretlen égi vándor?
Nem vagy-é te ama bolygó,
Minden bolygók fejedelme,
Kinek útját szabja, méri
A tudákos emberelme?
Nem vagy-é te ismeretlen
Szebb egekből új jelenség,
Hozva nékünk e vén földre
Balszerencsét, jó szerencsét?
Nem vagy-é te boldog szellem,
Megidvezült, megdicsőült,
Hogy vigasztalj a mostanról,
Hogy reményt nyujts a jövőrül?"
Ekkor ábrándos lelkében
Így zendült meg valamely szó,
Mintha csak a csillagokbul
Válaszképen lehallatszó.
Én vagyok az! földi ember
Fajod régi büszkesége,
Nevem így zeng míg egy név lesz:
Hunyadiak dicsősége.
Kiknek tiszta ép erkölcsén
Semmi csorba, semmi szeplő;
Kiknek, egyaránt, kezében
Nagy volt a kard, és a gyeplő...
Arany János: Both bajnok özvegye (1856)
Hunyad alatt, egy kis házban,
Ült az özvegy, talpig gyászban:
Mint gyümölcs a fát, lehajtja
Nehéz gondja, gondolatja:
Neveletlen négy magzatja.
"Gyertek elő - monda - gyertek
Négy apátlan árva gyermek:
Hadd szelek most a kenyérből,
Nem puhából, nem fehérből:
Csak az árvai szegényből!
Hatalommal a rokon-had
Elfoglalta birtokunkat:
Ide látszik a ház orma,
Ide barnul régi tornya,
Ide villog a vitorla.
Jaj, mert aki védelmezne,
Messze van az tőlünk, messze:
Levél oda el nem juthat,
Izenő szó oda nem hat,
Követ onnan hírt nem hozhat.
Mert szószóló nyelve néma,
Oltalmazó karja béna:
Sírba szállott szemünk fénye,
Az özvegynek a reménye,
Az árvának a törvénye!
Cserna vizén zúg a malom:
Más veszi a vámot azon:
Másnak zöldell a domb hátja,
Másnak a völgy selyem ágya, -
Még az isten is megáldja!
Kérdezi majd a jövevény:
Bothi Bajnok hol van szegény?
Both elesett, a hű bajnok,
És az árvák és az anyjok -
Tudja Isten, merre vannak!"
Hunyad alatt egy kis házban,
Ül az özvegy, földig gyászban:
Mint gyümölcs a fát, lehajtja
Nehéz gondja, gondolatja:
Neveletlen négy magzatja.
Illyés Gyula: Hunyadi keze (1956)
Kórus egy magas és egy mély hangra
1
Símogatott, befelé. Oly retteneteseket ütni
hogy bírt ő kifelé? Mert símogatni tudott!
2
Mert kedvest-viditó, csecsemőt-csititó tenyerekből
gyúrja a legkeserűbb öklöt a férfi-erő!
3
Védte a népet előbb idebent. Aztán odakünt. Így
védte a védettel – lángeszű hadvezetők
s együgyű földmivelők módján – a közöset, az egyként
óvni valót, a hazát – s lám nem is egyet; ötöt!
4
Pajzsodat öt haza hőse gyanánt hordozta, Szabadság!
Szép leckénk, hogy ezért ötszörösen – magyarabb!
5
Nem nyúlt még soha kéz, jeladó magasabbra e földről
(néma beszéddel, mint mind, kinek érdeme szól):
Mélyre bukott a magyar, de dicső ügy bástyafaláról.
Engem aláz, Hunyadit, ki tetemére tapos.
Szobrom nem csak a győzelem emlékműve: a gyászé:
nemzet sírja fölött őrködik ércalakom.
6
Hol az a kéz? Porlad? Nem. Dolgozik egyre. Delente
húzza hiven ma is ő mind a harangot, amely
bimbamozva kiált nagy örömhírt (mit ki sem ért már)
Róma, Rouen – Tahiti tornyaiban (magyarul!)
s mintha jelezne tüzet vagy hirtelen árvizet, úgy kong
néha az értőknek (úgy szaporáz riadót)
majd (– mert hajh, ki neszelt magyar is százéveken át rá? –)
csöndít a csöndbe komor gyászdalokat, temetést.
7
Így kong-bong a harang folyvást s még húzni fogod tán
századokig, János, néma, magyar toronyőr!
Kong konokan s van mintha a tengermélyből, a lélek
mélyeiből önvád zúgna feledt bűnökért,
mondván: vége! a legszörnyebbet tette e lomha
faj: maga nyomta a sír szája elé fiait! –
Máskor, mintha a menny – vagy messzi karácsonyi esték –
hó-fennsíkjairól csöngene régi remény,
keltve oly ős-eleven hitet ismét, mint amilyennel
rég az ajándék könyv színt-ragyogó födelén
néztük az őszhajú hőst (nagyapánkba vetett bizalommal)
szinte vezényszavait hallani vélve, ahogy
– hátul a zord pappal s a vitézzel, a győzni bukóval –
dörgi a dőlt falakon: van csoda, tarts ki, magyar!
8
Lett csoda. Percnyi csoda! Legalább az! Oh ti, futó, ti
percnyi csodák! Ragyogó gyöngyök avitt fonalon!
Oh ti, a múlasztott napi munkát egyre csodával
helyre-ütő hősök, ti csupa üstökösök,
ti, csupa legvégső-percben-jött orvosok, oh ti,
kik ha csak egy percet késtek is!… Oh, ti, örök
mentők és vádlók, kérkedni s pirulni valóink!
Fölrepül és lezuhan és beleszédül a szív
hogyha tirátok néz… s nézne – előre, riadtan –:
lesznek-e még csoda-dús, hős kezek? És ha nem?… Oh,
húzd, húzd csak te tovább, János, dolgozz, kalapálj, verd,
oszd, csodakéz, odafenn, szórd a remény aranyát!
9
Nem hiszek ósdi csodát. Egyet csak. A példa csodáját,
példa erővel örök dolgokat alkot a kéz
s így maga sem hal meg.
10
Dolgozz, levegőben uszó Kéz,
működj, nemzeti lét szívdobogása, erő,
hirdesd: veszve a nép, aki lustán, mástól – akár a
mennybeli istentől várja a „boldogulást”.
– Hirdesd: gyáva a nép, amelyet csak vértanuk óvnak:
nem „hőstett” –: napi mersz, köznapi, percnyi courage
ment embert s honokat.
Antonio Bonfini: „Jó fegyvernökből a legerősebb vitéz, vitézből a legkiválóbb hadvezér lett.”