Történelmi háttér

ELŐZMÉNYEK

A 14–15. században rendkívüli gyorsasággal terjeszkedő Oszmán Birodalom élére 1451-ben II. Mehmed szultán személyében becsvágyó és tehetséges uralkodó került. Hadserege a 15. század közepén szervezettségét és harcértékét tekintve a kor európai hadseregei fölött állt. 1453-ban az oszmánok elfoglalták Bizáncot és nem volt kétséges, hogy II. Mehmed néhány éven belül a keresztény Európa ellen vezeti hatalmas seregét. A további terjeszkedés első lépéseként 1454-ben megszállta a Szerb Királyság nagy részét, és 1456-ban a – már a korabeli szóhasználatban is – Magyarország kulcsának tartott Nándorfehérvár elfoglalására készült. Magyarországnak jutott a feladat, hogy feltartóztassa az oszmán terjeszkedést. Kapisztrán János, ferences rendi szerzetes magyar földön szervezett keresztes sereget, Hunyadi János pedig zsoldosserege élén sietett a várparancsnok Szilágyi Mihály megsegítésére.

A NÁNDORFEHÉRVÁRI CSATA

Az ostrom első szakasza

Az oszmánok hatalmas serege 1456. július 4-én kezdte ostromolni a várat. A földsáncokba helyezett tüzérség a félkörben körülvett erődítményt a Duna és a Száva közti síkságról kezdte ágyúzni, helyrehozhatatlan sérüléseket okozva a vár falain. II. Mehmed célja a hatalmas ostrommal a vár falainak teljes lerombolása volt, hogy ezt követően a csata már szinte nyílt terepen folytatódhasson. Az ostrom első szakaszában a várvédőknek nem voltak súlyos veszteségeik, de a sereg élelme fogytán volt. Hunyadi – bár az ostrom kezdete óta nem volt kapcsolata a várral – tudta ezt, ezért ha nem akarta az erősséget elveszteni, támadnia kellett.

A dunai ütközet

Az oszmán hajózár miatt Hunyadi és Kapisztrán serege nem tudott segítséget nyújtani a várvédőknek, ezért a magyar felmentő sereg első feladata a dunai hajózár feltörése volt. A fegyveresekkel megrakott magyar flottilla támadása július 14-én reggel indult, a magyar hajóhad azonban jelentős minőségi hátrányban volt az oszmánokkal szemben. A kis magyar hajók nem tudtak annyira felgyorsulni, hogy az oszmán hajózárat átszakítsák. Mindkét oldalon nagy veszteségekkel járó állóharc kezdődött, egyik félnek sem volt más választása, mint az elkeseredett küzdelem. A több mint ötórás harcban döntő fordulatot hozott, hogy Szilágyi negyven naszádot indított útnak a magyar hajóhad megsegítésére. Az így már két oldalról szorongatott oszmánokkal szemben a magyarok számbeli fölénye és nagyobb mozgásszabadsága éreztetni kezdte hatását, a dunai ütközetet a magyar csapatok nyerték és megnyílt a várba vezető út a felmentő sereg előtt.

Az oszmán roham

A vízi út szabaddá tétele után Hunyadi élelmet szállítatott a kiéheztetett helyőrségnek, majd seregét két részre osztotta. A keresztesek Kapisztrán vezetése alatt a Száva bal partján táboroztak le, Hunyadi saját serege élén pedig csatlakozott a vár védőihez.

A szultánnak a dunai vereség ellenére is minden oka megvolt a bizakodásra, serege jelentős erőfölényben maradt a magyarokkal szemben. A szakadatlan tüzérségi tűz szinte már romhalmazzá változtatta a várat, és az ilyen terepen ez a túlerő könnyen érvényesíthető volt. Az idő múlása – az ellátási nehézségek, az elharapódzó pestis – azonban már nem kedvezett az oszmán seregnek, ezért a szultán július 21-én kiadta a parancsot a döntő rohamra. Az oszmánok öldöklő küzdelemben áttörték a külső védvonalat és már a belső várat ostromolták. Éjfél után a harc már a vár falai körül folyt, amelyen ekkor már több oszmán zászló lobogott. A szultán pasaságot és jutalmat ígért harcosainak a lobogó kitűzéséért, a magyarok természetesen igyekeztek ezt megakadályozni. Egyes írók szerint Dugovics Titusz, Hunyadi veterán harcosa ekkor vitte végbe hőstettét, mikor az egyik oszmán zászlótartó katonát a mélybe rántva hősi halált halt. A hajnali derengésben messziről látszó jelenet lelkesítően hatott a védőkre, az oszmánokat viszont megzavarta. A 15. századi források alapos vizsgálata azt mutatja, hogy valóban keringett egy történet egy ismeretlen katonáról, aki így adta bizonyságát hősiességének. A 18-19. század fordulóján ezt a vitéz tettet fedezte fel újra a magyar történelmi emlékezet, amely a romantikus nemzeti múlt-kép egyik fontos epizódjává vált.

Hunyadi már előzőleg friss erőket kért a keresztes táborból, és mikor az erősítés megjelent az oszmánok hátában, lovasságával rácsapott a vár belső udvarán harcoló janicsárokra. Az ütközet magyar győzelemmel végződött, július 22-én reggelre az utolsó oszmánt is kiszorították a várból. A védők ügye ennek ellenére reménytelennek látszott, mert veszteségeiket már csak alacsony harcértékű keresztesekkel tudták pótolni, míg a szultánnak – noha az oszmán sereg is nagy veszteségeket szenvedett el – bőséges ereje maradt egy ismételt támadásra. II. Mehmed pihenőt rendelt el, a következő lépését attól tette függővé, hogy mit tesznek a magyarok.

A döntő ütközet

Hunyadi a győzelem után sem érezte seregét elég erősnek, hogy megtámadja a szultán táborát, ezért szigorúan megtiltotta a katonáknak, hogy engedély nélkül lecsapjanak az oszmánokra. A keresztény sereg vezetése azonban nem volt egységes, a keresztesek kizárólag Kapisztrántól voltak hajlandóak parancsot elfogadni. Hunyadi parancsának ellenére néhány íjász, Kapisztrán túlparti táborának szeme láttára felkapaszkodott egy dombra és nyilazni kezdte az oszmán tábort. Az ennek nyomán kialakuló összetűzés egyre több keresztest vonzott ki a várból. Kapisztrán először megpróbálta visszaparancsolni embereit a várfalak közé, de amikor mintegy kétezres keresztes sereg gyűlt köré, az oszmán tábor felé indult meg, fegyver helyett a keresztet tartva a magasba. II. Mehmed az ellentámadással súlyos hibát követett el, mert lovasságát elvonva, védelem nélkül hagyta az oszmán tüzérséget. Hunyadi, felismerve a váratlanul adódó esélyt, összeszedte maradék nehézlovasságát, és a várból kitörve, egy lendületes támadással elfoglalta az oszmán ágyúállásokat, majd hátulról lőni kezdte a Száva felé rohamozó oszmán lovasságot.

Hunyadi akciója eldöntötte a csatát. A magyar lovasok ezután oldalba támadták a két tűz közé került oszmán lovasságot. Közben a keresztesek különös rohama, Kapisztránnal az élén elérte az oszmán tábort. Ekkorra az egész magyar sereg kiözönlött a várból és csatlakozott a harcolókhoz. Mindezek a váratlan fejlemények megmagyarázhatatlan félelmet és bénultságot keltettek az oszmánokban, akik végül menekülni kezdtek, a kereszteseknek pedig sikerült elfoglalniuk az ellenség táborát. A magyarok éjszakára visszatértek a várba, az ellenség újabb támadására számítva. Az oszmánok azonban az éjszaka leple alatt teljesen kiürítették a környéket, a legyőzött szultán valamennyi megmaradt haderejét hazarendelve visszavonult Konstantinápolyba.

A nándorfehérvári diadalhoz mérhető győzelmet addig soha nem aratott keresztény sereg a szultáni haderő felett. A győzelem után az Oszmán Birodalom európai terjeszkedése közel hét évtizedre megtorpant.

Mivel a július 22-i diadalról III. Callixtus pápa augusztus 6-án értesült, ezért a keresztesek győzelmi örömhírére rendelte el az aznapra eső Úr Színeváltozása napjának hivatalos főünnepként való megtartását a katolikus egyházban. Azóta a győzelem emlékét őrzi a déli harangszó, amelyet eredetileg az oszmánok ellen harcolók megsegítésére rendelt el a pápa a nándorfehérvári csata előtt néhány héttel.